A KEZDETEK
Kolozs, ez a Kolozsvártól mintegy 30 kilométerre, keletre, a Mezőségen fekvő község, egyike a legrégebbi erdélyi településeknek. Sok százados története mellett is alig őrzött meg valamit a múltjából. Középkori templomának csak néhány faragott köve maradt meg; a régi, virágzó bányaéletről csak egy-két hajdani bánya, illetőleg kincstári épület beszél. Sóaknái beomlottak, vagy megszűntek. Közülük egyik vízzel megtelve jóhatású, látogatott sósfürdőt, s a másik hatalmas tátongó aknaszájával és a mélyből felcsillanó vizével érdekes látványosságot szolgáltat. Temetője a 17. századtól kezdve tartja fenn néhány jó sírkövén néhány papja, bányatisztje és egy-két gazdagabb polgára nevét. Mindezek együtt is csak annyit mutatnak a múltból, mint egy összeszakadt szép könyv tartalmából annak néhány megmaradt lapja.
Kolozs neve - a szláv klus - kulcsot, zárt, véghelyet jelent. Sóbányáit ősidők óta művelték, s a magyar honfoglalás és a kereszténységre térés után a legrégebbi okleveles adatokban (1291-1310), mint vendégnép, hospesek telepe, főesperesi és sókamarási székhely szerepel. Bányáiból az erdélyi római katolikus püspöknek és káptalannak sótízed, terményeiből tízed s ebből a kolozsi plébánosnak negyedrésze (kvarta) járt. Torda felé már 1377-ben országút vezetett rajta át, melyen még századok múlva is szállították a sót. Nagy Lajos király idejében (1377) Kolozs szabad királyi bányavárosként szerepel, hol az új telepesek három évig adómentességet kaptak. Mátyás király alatt nagy valószínűséggel részt vett az 1467-iki lázadásban s ennek a következménye lehetett az, hogy a nagy király 1470-ben szülővárosa iránt való szeretetből Kolozst - Fejérd község felével együtt - Kolozsvárnak adományozta. De erre a szabad lakosság úgy megfogyatkozott, hogy a király egy év múlva visszavonta adományát, s Kolozs így újra kiváltságos város (oppidum) maradt.
Akkoriban már bizonnyal rég ott állott a városka északkeleti szélén (a mai unitárius paplak feletti kert teraszán, a harangozói telken), a Szent Imre herceg nevét viselő templom. Okleveles adatok csak e régi templom alapítása utáni időből állanak rendelkezésünkre, így keletkezésének idejét illetően csak következtetésekre vagyunk utalva. Tény, hogy már Szent István király elrendelte: minden tíz falu népe egy templomot építsen.1 Kolozs, hol már 1199-ben főesperesség létezett, bizonyára egy ilyen, tíz falu temploma helyéül szolgáló központ lehetett, sóaknája révén is. Azonban szóban forgó templomunk István király fia: Imre herceg nevét viselvén, aki 1031-ben halt meg és halála után 54 évvel VII. Gergely pápa avatta szentté 1085-ben, tehát ennél előbb nem keletkezhetett. Viszont Hunyadi János kormányzói tisztét 1446-1452 években viselvén: a templom akkor már állott. Dr. Csánki Dezső értékes munkájában olvasható, hogy Kolozs „Szent Imre herceg tiszteletére szentelt parochiális egyházának Hunyadi János kormányzó lelki üdvösségéért, a széki királyi sókamrából évenként 24 arany forintot hagyományozott, mely hagyományt Mátyás király is megerősítő."
1 Vö. Marczali Henrik: Nagy Képes Világtörténet. V. kötet, 184. old. Vö. Magyarország Történelmi Földrajza a Hunyadiak korában. V. kötet, 306. old.
--------------------------------------------
A két időpont közötti kormeghatározó eljárás - bizonyos építészeti részletek figyelembe vételével - a legnagyobb valószínűséggel általánosan elfogadottnak az 1241 és 1290 évek közötti időre teszi a Szent Imre herceg-templom alapítását.
A hitújítás kora - átmenetileg - Kolozson is a katolikus felekezet megszűnését eredményezte, így 1556-tól az egyházi javak - templom, parókia, föld, erdő és halastavak - mind az unitáriusok tulajdonába kerültek.
Az első unitárius lelkész, akinek a nevét ismerjük: Gyarmati Gáspár 1582-től 1595-ig volt Kolozson. Lelkészsége idején a templomot 1587-ben renoválták és unitárius jellegű emléktáblával látták el. Ettől az időponttól számítva, még kb. 200 éven át szolgálta ez a régi templom az unitáriusokat.
1620-ban Bethlen Gábor erdélyi fejedelem a templom közelében egy új sóaknát nyittatott, amely később beomlott. Az omlások a templom déli oldalának alapjait is megbolygatták, aminek következtében a templom első része 1781-ben süllyedni kezdett, mígnem annyira megrongálódott, hogy a templomozás a hívek életét is veszélyeztette. Az egyházközség 1806-ban végül elrendelte a templom első, nagyobb résznek lebontását.